Rossz hír az ellenségeimnek: nem vesztem el, még csak át sem alakultam, hosszú hallgatásom oka roppant prózai: maga alá temetett a gályahely…
De végre kezdem látni az alagút végén a fényt – csak tudnám, hogy miért dudál folyton – így sikerült pár, régről halogatott dolgot elintéznem.
Az egyik a borostyános kulcstartó a verandára – a készítők falitáblának szánták, de én ragasztottam rá aracettel (e: aracset, a román ipar faragasztója, csak ajánlani tudom mindenkinek) két újabb keresztlécet.
A másik a befizetendő csekkek és elintézendő levelek számára egyfalitartó - minő véletlen, ezen is módosítottam kicsit, mert eredetileg akasztók voltak rajta gyárilag, de azokat leszereltem és fa ruhacsipeszt ragasztottam rá az előbb már említett csodaszerrel.
A papírzsenkendőtartó pedig anyukámnak készült – neki ugyan nem ígértem meg, hogy kapni fog ilyet, csak magamban döntöttem el még nagyon rég és most eljött az ideje. 
“csak tudnám, hogy miért dudál folyton”…BR/nagyon jó, már vidámabban indul a napom…BR/Tetszenek a kreatívkodásaid, ha varrott, ha nem.