Több alkalommal leírtam már, hogy a kétszobás szolgálati lakásunkban úgy lehetett csak igazán praktikusan megoldani akár a folyamatos, akár a hirtelen ötlettől vezérelt varrást, hogy a kisebbik szoba egyik sarkát (na jó, ez a szoba kb. harmadát teszi ki) alakítottuk ki varrókuckónak. Mivel ezt a szobát használjuk hálónak is, más oda úgysem megy be, csak ha külön beengedem.
MrCic néha látványmorog, hogy alig lehet felmenni az ágyra – tény, hogy néha csak úgy lehet belebújni, mint ahogy a tévémaci szokott, olykor már a megközelítése is olyan mozdulatokkal történik, ahogy a Rózsaszínű Párduc lépked a rajzfilmben.
Ilyenkor azzal vigasztalom, hogy addig legyen nyugodt, míg rendes ágyban, nem pedig plafonra erősített függőágyban alszunk. 
Azzal, hogy napok óta mindig készül valami, hát a nyoma is látszik. Arról most nem is beszélek, amikor Menyus lelopja a tűpárnát az asztalról, végigpofozza a szobán és bokáig járunk a gombostűkben…:-D
Nos, az este ez a drága jó ember ismét készülődött lefekvéshez, próbálta kerülgetni a szobában szétszóródott szerb szabadcsapatokat is megszégyenítő kupacokat, amikor megszólalt, de közben már vigyorgott a bajsza alatt: “látom, itt zajlik rendesen a műhelyélet“ :-D
Speciel mondhatott volna, rendetlenséget/széjjelséget/kupit/bármit de neeem, ő szép, virágnyelven fogalmazott. 
Most mondjátok meg! – hát nem egy imádni való ember???